2010. január
for a moment all the world was right...the dance...
Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb,
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten továbblép.
Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
megújuló erővel, erőddel s - ostobán?
Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már,
két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok...
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged....
Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul.
Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
Holnapnál találtam ezt a verset. és annyira...annyira érdekes, hogy két ember, akik soha nem találkoztak, szinte pontosan ugyanazon mennek át. mert ezt a verset akár Ő is írhatta volna nekem. nah nem Holnap. hanem az a kedves fiú, aki már egy ideje az életem része. :)
annyi rengeteg gondolat és kérdés. de itt már nem merem leírni őket. túl sokan tudnak erről a blogról. túl sokan...
olyan ez, mint egy szakítás előtt. belegondolsz, hogy újra kellene kezdened, mással, máshol. és hogy ehhez nincs kedved. hiába nem olyan ez a mostani, mint amilyenre neked teljesen szükséged van. mert persze, jó ez is. csak mégsem az igazi. hiányzik valami. és azt is tudod, hogy mi. mégsem lépsz. miért? mert szereted. mint én ezt a blogot. nem tudom, hogy tudnék-e élni nélküle. vagyis, biztosan menne, ha máshol megpróbálnám újra. de elölről kezdeni az egészet...kinek van ehhez kedve?
miről is írok most egyáltalán? nem akarok én mást. jó nekem ez így most. és ha addig nem ér véget, júniusban úgyis annyi a mi kis kapcsolatunknak. bár miért tartana addig, igaz...bele fog unni. meg fogja unni a hisztijeimet, a problémáimat. meg fog unni engem.
csomó pro és kontra érv van a fejemben vele kapcsolatban. mármint ilyen magyarázkodások magamnak, hogy miért nem járunk, de miért vagyok neki ennek ellenére fontos. az összes egy faszság. sokáig reménykedtem, hogy majd egyszercsak azt mondja, hogy oké, érzem magamban a hajlandóságot, legyünk együtt hivatalosan. aztán ez a remény eltűnt. szerintem ennek ő örül a legjobban. hogy már teljes lényemmel tisztában vagyok azzal, hogy ez miről szól. illetve miről nem. arról nem, hogy ebből akármikor is lehet egy normálisnak mondott kapcsolat. persze én megértem az ő problémáját a kötöttségekkel kapcsolatban. megértek én mindent. csak az én igényeim elvesznek útközben.
nem fogok semmit tenni. csak felfekszem a vízre, és hagyom, hogy sodorjon az ár. és csak reménykedni tudok, hogy még a vízesés előtt jön valaki, aki megment. nem akarok belehalni a zuhanásba.
anyu évekkel ezelőtt összeveszett az apukájával, nagyon mély sebeket hagyva egymásban. ezután látogatásaim alkalmával mindig frusztrálva éreztem magam, mindig benne voltak a levegőben a soha ki nem mondott "hiányzik a lányom" szavak. ezért, mintegy megfutamodva, egyre ritkábban jártam papához, mígnem a végén már egyáltalán nem. nagyjából egy év telt el azóta, hogy nem is láttam őt.
unokahúgom írta róla ezt a bejegyzést. elolvasva ezt, eldöntöttem, hogy rendben van, akármi történt, igenis a papám, és igenis fontos nekem, és elmegyek hozzá. aztán valamiért mégsem így történt.
ma reggel anyu ébresztett, ezekkel a szavakkal: "papa kórházban van. éjjel rosszul lett, megállt a szíve, újraélesztették, most az intenzív osztályon kezelik."
nem tudom, hogy anyukám mit érezhet. azt mondta, hogy ő nem fogja meglátogatni papát. nem ítélem el, nincs jogom hozzá. nem értem meg, csak elfogadom, ha így dönt. ha úgy érzi, hogy ez a helyes, akkor tegye ezt, én nem tudhatom, hogy ő mit élt át nagypapámmal.
de én mindenképpen bemegyek hozzá a kórházba. nekem mindenképpen beszélnem kell vele. vagy ha nem is beszélni, csak látni őt. és bocsánatot kérni. nem veszíthetek el még egy nagypapát úgy, hogy ő azt hiszi, hogy engem nem érdekel, hogy mi van vele. nem. ugye lesz még elég időm? ugye lesz? :(
...you've got a smile that could light up this whole town...you belong with me...
...csak el kéne hinned, és úgy kellenék neked, mint a levegő...ha én lennék...
...elindulok fölfelé, de lerúg egy angyaltalp...de szeretnék...
ma végre megmozgattam az olyannagyonrégennemhasznált izmaimat. ha léteznek egyáltalán persze. a hullámvasút pedig megint felfelé tart. most már eléggé szeretem. elmúlt a kezdeti izgalom, így sokkal jobb. ismerem a mélypontokat, és tudom azt is, hogy milyen, amikor fent vagyok. igen, szeretek hullámvasutazni.
én: jéé, már január 20. van, ma 3 hónapja, hogy elkezdődött ez GG-vel.
M.: 3 hónapja, hogy mi? első találkozás? első csók? első együttalvás?
én: őőő. aha.
azt mondta, hogy gondolkozott rajta, és legyek pszichológus inkább. nekem ez felért egy szeretlekkel. sőt, még az se esett volna ilyen jól.
egyébként nem értem, hogy az emberek miért zárkóznak el tudatosan a szeretet és a valakihez tartozás elől. tudom, hogy miért. de nem értem.
néha kimondok dolgokat, amiket nem gondolok komolyan. néha pedig nem mondok ki dolgokat, amik viszont fontosak. néha bezárkózom, és nem beszélek, hogy ne lássák, hogy nekem ez fáj. mint ma. ahogyan mama próbált velem papáról beszélgetni...tudtam, hogy szüksége van rá, hogy ezeket kimondja. de én nem hagytam.
néha annyira önző vagyok. néha annyira ember vagyok.
nem dohányzom. január 16., azaz tegnap óta. és ez nem csak ilyen megpróbálokleszokni-dolog. hanem én már nem dohányzom. aki nem hisz bennem, hát majd jól csodálkozni fog.
visszaszámolok február 1-ig. infantilis vagyok? és? nekem most így jó. de jobb lenne, ha már február 1. lenne, mert akkor már 15 napja nem dohányoznék, és mert akkor ő is látná ezt élőben.
össze-vissza beszélek. valószínűleg ez a nikotinhiány terméke. akkor viszont 2-3 hét, és elmúlik. valami okos ember azt mondta, hogy ennyi idő kell, hogy ne hiányozzon a dohányzás. jááj.
a blogomat akár már át is nevezhetném "kapcsolatom GG-vel"-re.
a szabályok fontosak. már a szocializáció során megtapasztaljuk ezt, mivel ezek elengedhetetlenek a társadalom működéséhez. szabályokra szükség van.
a szabályok nagyon sok formában jelennek meg minden ember életében, de ami közös bennük: megszegését mindenképpen valamilyen szankció követi. börtönbüntetés, pénzbírság, társadalmi kirekesztettség. de néha a legnagyobb büntetés egy szomorú szempár. csak néz minket, és nem érti, hogy miért nem a szabályok szerint cselekedtünk. csak néz minket, és tekintetében ott van a csalódottság és a harag. ennél nagyobb büntetés nincs. inkább töltenék több évet börtönben, minthogy ezt még egyszer át kelljen élnem.
a szabályok fontosak. és betartani sem nehéz őket, ha tudjuk, hogy a másik is a szabályok szerint él. és ezentúl betartom őket. és nem azért, mert ez a szabály. hanem mert én így akarok élni. döntöttem. a szabályaink mellett. és melletted.
hibáztam. beismertem. de most annyira rossz. láttam a szemében, hogy rosszul esett neki. hogy szomorú. szerelmes vagyok. most már ki merem mondani. már le merem írni. de ettől még nem lesz jobb.
annyira félek, hogy emiatt azt mondja, hogy neki nincs többé szüksége rám...pedig...pedig nekem csak annyi kell, hogy azt mondja: "azt akarom, hogy csak velem csókolózz, mert nekem rossz érzés, ha mással is vagy." de nem mondja. nem mond semmit. semmit...
ma este Mokiland visszatér kicsit. várom.
én: holnap este kijössz kicsit bulizni?
ő: nem tudom még.
én: naa, de döntsd el, mert akkor úgy készülök.
ő: mi az, hogy úgy készülsz? nyugodtan pasihatsz, ha ezért kérdezed..
én: jajdebutavagy, nem akarok.
mondtam volna neki azt, hogy ha már ma tudom, hogy találkozunk holnap este, akkor nekem ez már most nagyon jó? csak a tudat, hogy láthatom nem sokára. mondhattam volna. nem mondtam. de ettől még érzem. :)
kicserélte a rendszámtáblatartót. én meg közben azt éreztem, hogy ilyet értem még senki nem tett, és ezzel is közelebb kerültünk egymáshoz.
az Életrevaló Karitatív Egyesület országos drogprevenciós kisfilm készítő versenyt írt ki 13-18 év közöttieknek. a pályázati kiírás megtalálható az egyesület honlapján és blog oldalán.
azt mondta a háziorvosom, hogy ha nincs orgazmusom, az a sok gyógyszer miatt van, amiket szedek, mivel ezek gátolják a vörösvérsejtek képződését. ezután tovább beszélt, de elvesztettem a fonalat valahol a vér felépítése és a mellékvese adrenalinképzése között. ezen kívül azt is mondta, hogy ne vegyek részt gruppenszexben, mert az olyan káros, mint a dohányzás.
miután befejezte a monológját, beleszívott egyet a cigijébe, kortyolt egyet a rumos teájából, és közölte, hogy távozhatok. lehet, hogy orvost kellene váltanom.
amikor éppen nagyon fáj valamim, nem tudok senkit elviselni így nagyon közel testileg. mondjuk egy ágyban. de tegnap éjjel mintha valami megváltozott volna. hozzábújva úgy éreztem, jöhet bármi, fájhat annyira, hogy mozogni sem tudok, nem számít. ha ő mellettem van, kibírom.
végül mégis hazamentem. nem akartam, hogy a folyamatos mocorgásom miatt ne tudjon nyugodtan aludni.
más. mélyebb. őszintébb. érzelmesebb. sokkal jobb. nem is csak jobb. jó. most először teljesen jó. nem is tudok ennél többet írni. egyszerűen csak köszönöm.
azért van abban valami érdekes, hogy sokkal jobban sajnálom, ha ő bukik meg egy vizsgán, mint amikor én.
amikor idejöttem a szocmunka szakra, teljesen kiszakadtam az addig megszokott újságíró világból. valószínűleg ez az oka, hogy most tudtam meg, hogy nyáron meghalt egy nagyon kedves volt tanárom. fantasztikus újságíró és csodálatos ember volt. és iszonyatosan letaglózott a hír. nem is találom a szavakat. nyugodj békében Pozsi...
életemben egyetlen egyszer létesítettem szexuális kapcsolatot egy előtte és utána is ismeretlen férfival. 2 éve nyáron egy esküvőn találkoztunk, berúgtunk, hazamentünk hozzá szexelni, és ennyi. azóta keresett párszor iwiwen, de én mindig hárítottam.
tegnap éjjel felhívott. hogy honnan van meg neki a számom, az rejtély. találkozni akar velem, merthogy neki az az éjszaka sokat jelentett. könyörgöm, 30 évesen tényleg legyél férfi végre, és ne egy több éve történt egyéjszakás kalandot próbálj a múltból a jelenbe hozni!
meg amúgyis. nem randizom senkivel. és nem csak Győr területén.
« 2009. december 2010. február »
