azért kezdtem el blogolni, mert úgy éreztem, vannak olyan gondolataim, amelyek érdekelhetnek másokat. értelmes, érdekes, értékes gondolataim. de egy ideje semmi másról nem szól az én kis "naplóm", mint a szerelmi életem különféle mozzanatairól. ez pedig kit is érdekelhet, már én is unom magam. elvesztette a varázsát a blogolás.
így hát én most elköszönök kedves blogtársak. abbahagyom. kiszállok. egyszer majd lehet újra kezdem máshol. ha így lesz, arról tudni fogtok. de nem tartom valószínűnek ezt, sőt. nem törlöm a blogomat, marad így, hogy így emlékezzetek rám. :)
továbbra is figyelemmel kísérem majd életeteket. csak én nem írok többé. minden jót kívánok nektek. önfeledt pillanatokat, boldog perceketórákat, gyönyörű életet. vigyázzatok magatokra nagyon.
Holnap, írj tovább, írj le mindent, olvasni foglak.
ég veletek.

take a chance...breakaway.

vajon meddig lehet ezt tovább folytatni? vajon miért nem engedi soha, hogy otthagyjam? vajon az tart mindig vissza, hogy szeretem, vagy az, hogy nem akarom, hogy neki rossz legyen? tudom mennyire érzékeny. és hogy szüksége van valakire. néha olyan, mint egy magára hagyott kisfiú, aki csak azt akarja, hogy szeressék. hát én szeretem. de ebben apránként meghal a szívem. egyre kevesebb leszek, egyre többet vesz el belőlem a tudat, hogy nem vagyok neki elég.

" látható-e, mit tesz hozzám éjről éjre az az egyszerű csoda, hogy velem alszik el, mellettem ébred?! ha ettől megfosztanának, a halálnál rettentőbb történne velem. nem mondok, nem mondhatok le róla, hacsak nem ő kéri. "

hajsza is over. megálltam.

for a moment all the world was right...the dance...

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb,
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten továbblép.
Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
megújuló erővel, erőddel s - ostobán?
Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már,
két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok...
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged....
Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul.
Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.

Holnapnál találtam ezt a verset. és annyira...annyira érdekes, hogy két ember, akik soha nem találkoztak, szinte pontosan ugyanazon mennek át. mert ezt a verset akár Ő is írhatta volna nekem. nah nem Holnap. hanem az a kedves fiú, aki már egy ideje az életem része. :)

annyi rengeteg gondolat és kérdés. de itt már nem merem leírni őket. túl sokan tudnak erről a blogról. túl sokan...
olyan ez, mint egy szakítás előtt. belegondolsz, hogy újra kellene kezdened, mással, máshol. és hogy ehhez nincs kedved. hiába nem olyan ez a mostani, mint amilyenre neked teljesen szükséged van. mert persze, jó ez is. csak mégsem az igazi. hiányzik valami. és azt is tudod, hogy mi. mégsem lépsz. miért? mert szereted. mint én ezt a blogot. nem tudom, hogy tudnék-e élni nélküle. vagyis, biztosan menne, ha máshol megpróbálnám újra. de elölről kezdeni az egészet...kinek van ehhez kedve?
miről is írok most egyáltalán? nem akarok én mást. jó nekem ez így most. és ha addig nem ér véget, júniusban úgyis annyi a mi kis kapcsolatunknak. bár miért tartana addig, igaz...bele fog unni. meg fogja unni a hisztijeimet, a problémáimat. meg fog unni engem.
csomó pro és kontra érv van a fejemben vele kapcsolatban. mármint ilyen magyarázkodások magamnak, hogy miért nem járunk, de miért vagyok neki ennek ellenére fontos. az összes egy faszság. sokáig reménykedtem, hogy majd egyszercsak azt mondja, hogy oké, érzem magamban a hajlandóságot, legyünk együtt hivatalosan. aztán ez a remény eltűnt. szerintem ennek ő örül a legjobban. hogy már teljes lényemmel tisztában vagyok azzal, hogy ez miről szól. illetve miről nem. arról nem, hogy ebből akármikor is lehet egy normálisnak mondott kapcsolat. persze én megértem az ő problémáját a kötöttségekkel kapcsolatban. megértek én mindent. csak az én igényeim elvesznek útközben.
nem fogok semmit tenni. csak felfekszem a vízre, és hagyom, hogy sodorjon az ár. és csak reménykedni tudok, hogy még a vízesés előtt jön valaki, aki megment. nem akarok belehalni a zuhanásba.

anyu évekkel ezelőtt összeveszett az apukájával, nagyon mély sebeket hagyva egymásban. ezután látogatásaim alkalmával mindig frusztrálva éreztem magam, mindig benne voltak a levegőben a soha ki nem mondott "hiányzik a lányom" szavak. ezért, mintegy megfutamodva, egyre ritkábban jártam papához, mígnem a végén már egyáltalán nem. nagyjából egy év telt el azóta, hogy nem is láttam őt.
unokahúgom írta róla ezt a bejegyzést. elolvasva ezt, eldöntöttem, hogy rendben van, akármi történt, igenis a papám, és igenis fontos nekem, és elmegyek hozzá. aztán valamiért mégsem így történt.
ma reggel anyu ébresztett, ezekkel a szavakkal: "papa kórházban van. éjjel rosszul lett, megállt a szíve, újraélesztették, most az intenzív osztályon kezelik."
nem tudom, hogy anyukám mit érezhet. azt mondta, hogy ő nem fogja meglátogatni papát. nem ítélem el, nincs jogom hozzá. nem értem meg, csak elfogadom, ha így dönt. ha úgy érzi, hogy ez a helyes, akkor tegye ezt, én nem tudhatom, hogy ő mit élt át nagypapámmal.
de én mindenképpen bemegyek hozzá a kórházba. nekem mindenképpen beszélnem kell vele. vagy ha nem is beszélni, csak látni őt. és bocsánatot kérni. nem veszíthetek el még egy nagypapát úgy, hogy ő azt hiszi, hogy engem nem érdekel, hogy mi van vele. nem. ugye lesz még elég időm? ugye lesz? :(

H.: jól nézel ki.
én: köszönöm.
H.: nem, én köszönöm.

...you've got a smile that could light up this whole town...you belong with me...

...csak el kéne hinned, és úgy kellenék neked, mint a levegő...ha én lennék...

...elindulok fölfelé, de lerúg egy angyaltalp...de szeretnék...

ma végre megmozgattam az olyannagyonrégennemhasznált izmaimat. ha léteznek egyáltalán persze. a hullámvasút pedig megint felfelé tart. most már eléggé szeretem. elmúlt a kezdeti izgalom, így sokkal jobb. ismerem a mélypontokat, és tudom azt is, hogy milyen, amikor fent vagyok. igen, szeretek hullámvasutazni.

most kicsit csalódtam. rosszul mértem fel a helyzetet valószínűleg. de hát ezek ilyen dolgok.

én többé nem akarok már semmit tenni. pedig nekem fontos. ha neki is, majd tesz valamit. én többé már nem akarok tenni semmit...

én: jéé, már január 20. van, ma 3 hónapja, hogy elkezdődött ez GG-vel.
M.: 3 hónapja, hogy mi? első találkozás? első csók? első együttalvás?
én: őőő. aha.

azt mondta, hogy gondolkozott rajta, és legyek pszichológus inkább. nekem ez felért egy szeretlekkel. sőt, még az se esett volna ilyen jól.

egyébként nem értem, hogy az emberek miért zárkóznak el tudatosan a szeretet és a valakihez tartozás elől. tudom, hogy miért. de nem értem.

néha kimondok dolgokat, amiket nem gondolok komolyan. néha pedig nem mondok ki dolgokat, amik viszont fontosak. néha bezárkózom, és nem beszélek, hogy ne lássák, hogy nekem ez fáj. mint ma. ahogyan mama próbált velem papáról beszélgetni...tudtam, hogy szüksége van rá, hogy ezeket kimondja. de én nem hagytam.
néha annyira önző vagyok. néha annyira ember vagyok.

nem dohányzom. január 16., azaz tegnap óta. és ez nem csak ilyen megpróbálokleszokni-dolog. hanem én már nem dohányzom. aki nem hisz bennem, hát majd jól csodálkozni fog.

visszaszámolok február 1-ig. infantilis vagyok? és? nekem most így jó. de jobb lenne, ha már február 1. lenne, mert akkor már 15 napja nem dohányoznék, és mert akkor ő is látná ezt élőben.

össze-vissza beszélek. valószínűleg ez a nikotinhiány terméke. akkor viszont 2-3 hét, és elmúlik. valami okos ember azt mondta, hogy ennyi idő kell, hogy ne hiányozzon a dohányzás. jááj.

a blogomat akár már át is nevezhetném "kapcsolatom GG-vel"-re.

azt hiszem, kaptam egy új esélyt. elmondhatatlanul hálás vagyok érte. nekem csak ő...<3